Felhasználó létrehozásaFőoldal | Hír küldése | Eseménynaptár | Képek | Régi képek | Fórum | Rovatok
A te felhasználód
 

Főmenü
· Főoldal
· A te felhasználód
· Ajánlj minket
· Apróhírdetés
· Enciklopédia
· Eredmények
· Eseménynaptár
· Fórum
· FAQ
· Galéria
· Hír küldése
· Keresés
· Letöltések
· Linkek
· Mértékegység
· Régi hírek
· Rovatok
· Statisztika
· Szavazások
· Szöveges változat
· Tagok
· Témák
· Top 10

Tagok
Szia, Vendég
Felhasználónév
Jelszó
(Regisztráció)
Tagok:
Legutóbbi: huszar08
Mai: 0
Tegnapi: 0
Összesen: 9515

Látogatók:
Vendégek: 107
Tagok: 0
Összesen: 107

Keresés



Legújabb kép



  
Jegyzet az angol íjászokról (X-XV. század) / opp tollából
Dátum: 2005. november 22. kedd, 12:49
Rovat: Hírek
Hírek
Viselet

Nincs könnyű helyzetben az, aki mintegy 500 év európai öltözködéskultúrájáról próbál átfogó képet alkotni. Mivel azidőtájt nem létezett valósághű képrögzítési technika, csupán néhány pontatlan leírásra és ábrázolásra támaszkodhat a múltban kutató elme.

A források hiányossága miatt azonban több a feltételezés, mint az ismert tény.
Elsődleges feladatom a középkori íjászok viseletének bemutatása ezért elsősorban a Brit-szigetek területével foglalkozom. Mielőtt azonban az egyes ruhadarabok leírásába kezdenék, legyen szabad néhány gondolattal segíteni a vizsgálódást.
• A kérdéses időszakot hivatalosan román korként szokás emlegetni, bár a XII. század végétől tért hódit a gótika. Ezek a művészeti irányzatok hatnak tehát az öltözködés terén is, bár az egyes országok, népcsoportok viselete mindenütt regionális jellegű és döntően nemzetiségi jegyeket, hagyományokat hordoz (pl. skót nemzeti viselet).
• A folyamatosan terjeszkedő keresztény egyház szintén befolyásoló tényezőként hat az öltözködéskultúrára. Több területen (így a Brit-szigeteken is) megfigyelhető a felszentelt papság (klérus) és a világi lakosság egyes ruhadarabjainak hasonlatossága ( gondoljunk a szerzetesek rendi ruházatára, vagy a papok ruházatára).
• A feudális társadalmi rend a hierarchia alacsonyabb fokán állókra (így az íjászokra is) bizonyos viseletbeli kötelezettségeket rótt. Ez elsősorban a színek használatában (pl. tiltott színek), illetve a formák szimbolikájában szembetűnő. A hűbéres (vazallus) a ruházatát vagy annak alapanyagát a hűbérúrtól (senior) kapta juttatásként évente legalább két alkalommal, leginkább karácsony és pünkösd idején.

A középkorban szinte minden ember azonos fazonú, szabású ruhadarabokat viselt, legyen az előkelő nemes, vagy közrendű földműves, iparos. A különbség részben a felhasznált anyagok minőségében, részben pedig a színek használatában volt szembetűnő. Az egyszerű közember ruházata vászonból, len-szövetből és durva ványolt posztóból készült, míg az előkelők ruhái pamut-bársonyból, brokátból, finom posztóból és selyemből készültek. (Hogy például selyemhez hogyan jutottak hozzá, az egy másik érdekes kérdés.) A közrendűeknek tilos volt az élénk színek használata, így ők fekete, szürke, rőt-barna és zöldes ruhákban jártak. (Bár a zöld szint akkoriban indigókékből és világossárgából keverés útján sem volt könnyű előállítani.) Az előkelők kiváltsága volt a piros, a kék, a sárga és az egyéb élénk színek használata. Néhány szín pedig (pl. lila, bíbor) az egyházi méltóságok színei voltak, így közrendű ezeket sem viselhette. E kötelezettségek alól csak azok az emberek képeztek kivételt, akik törvényen kívüli számkivetettként bujdosva tengették életüket valamelyik angliai erdő mélyén. Az ő ruházatukra általánosan jellemző, hogy azt viselték, amihez (többnyire lopás révén) hozzá tudtak jutni.


Ezek után következzék az egyes ruhadarabok leírása.
• Alsóneműt (alsónadrágot, gatyát) általában viseltek, bár ez alól is van kivétel (skótok). Ez a ruhadarab a mai rövid szárú boxer-alsókhoz hasonlított, bár inkább megkötős volt, mint gumírozott. Lehetett színezett is, de erre nincs bizonyíték.
• A felsőtestre egy ing - vagy inkább hálóing - szerű, T- szabású, combközépig vagy térdig érő, hosszú ujjú ruhadarabot húztak, amit alsóingnek nevezhetünk. Ez a ruhadarab különböző finomságú lenvászonból készült, ahol az anyag minősége jelezte az illető rangját, társadalmi helyzetét. Színe általában nyers vászon szín.
• A felsőtest legjellegzetesebb ruhadarabja a tunika szerű felső ing, amely lehetett hosszú ujjú, háromnegyedes, vagy rövid ujjú, csípőig, combközépig, vagy térdig érő. Szabása lefelé szélesedő és a szélein gyakran figyelhető meg valamilyen díszítés. Anyaga és színe mindenkor a rang, a vagyon függvénye. A XIV. századtól megjelennek az olyan tunikák, amelyek bal és jobb oldala eltérő színű (sőt néha eltérő anyagú is). Ritkábban ugyan, de ismerünk „ negyedelt”, sakktáblaszerű kétszínű tunikákat is. Ennek leginkább szimbolikus jelentése volt, amennyiben többnyire a hűbérúr színei jelennek meg a ruhán.
• Érdekes darabja a viseletnek a körgallér csuklyával vagy anélkül. Ábrázolásokon a XI. századtól jelenik meg a legváltozatosabb formákban. A csuklyás körgallér szabása, alakja leginkább funkciójának függvénye: a fej, az arc, a vállak védelme az időjárás viszontagságaitól. Unikum a csuklya végéről lelógó un. csuklyanyúlvány, amely gyakran látható az ábrázolásokon. Ennek a furcsaságnak leginkább tároló funkciója lehetett mintegy zsebként működve (pénz, egyéb apróságok), de lehetett csupán dísz vagy divatmotívum is.
• Jellegzetes része a viseletnek a köpeny. Többnyire nehéz, erős ványolt posztóból készült rávarrt körgallérral és mély csuklyával. Sok anyag kellett az elkészítéséhez, mivel térdig vagy lábszárközépig ért. Többnyire utazáshoz használták, de készítettek díszes darabokat előkelő alkalmakra is. (Gondoljunk például a lovagrendek díszes köpenyeire.)

• A lábakra hosszú nadrágot (kelta találmány!) húztak, amely többféle lehetett. Ismerünk a mai kerékpáros nadrágokhoz hasonló szűk, lábrasimuló harisnyafélét, ennek elkészítési technikáját azonban nem ismerjük. Gyakran látni egy másik típust is, amely eredetileg három darabból állt. Az ágyékkötőszerű alsónadrágot két un. egylábú egészíti ki, amely a mai rodeó lábszárvédőhöz hasonlóan szíjjakkal, megkötőkkel rögzül az övhöz vagy a felsőruhához. (Ilyenféle lábszárvédőket hordtak például Amerika indián őslakói is.) Ezen nadrágok anyaga lenvászon vagy posztó lehetett, színe változatos volt.
• A lábbelik terén zavarbaejtően nagy változatosságot tapasztalhatunk. A bokáig érő bocskor szerű cipőktől a bokát is fedő bakancsszerű darabokon át a térdig vagy térd fölé érő csizmákig számos forma ismert. A legjellegzetesebb típus mégis a bokáig érő bocskor, amely nyilván bőrből készült sarokkal vagy anélkül. A lábbelik készítésére, összeállítására és rögzítésére vonatkozó részletes ismeretek hiányában a pontos szabásminta és elkészítési mód nem határozható meg.
• A mai értelemben vett zoknit akkoriban nem hordtak. Ezt a ruhadarabot többnyire a harisnyanadrág pótolta, ami gyakran a teljes lábfejet takarta.
• A fejfedők akkortájt a férfiviselet szerves részét képezték. Valamilyen fejfedőt, föveget vagy sapkát szinte minden társadalmi „osztály” képviselője hordott. Olyan sokféle formát őriztek meg a korabeli ábrázolások, hogy a legjellegzetesebb forma kiemelése szinte lehetetlen feladat. A skála az egyszerű, fejresimuló bőr vagy posztó sapkáktól a manapság „tomp”-nak nevezett kucsmaszerű posztó fejrevalókon át az előkelők kalpagjaiig rendkívül széles.
• A kiegészítők közül a legfontosabb az öv. Általában bőrből, nőknél gyakran valamilyen textíliából készült, de fonott, sodrott, zsinóros megoldások is helyettesíthették. Díszítésük férfiak esetében elsősorban fémveret volt, egyházi és világi előkelőségeknél valamint nőknél gyakori az ékköves díszítés.
• Mivel a középkori ruhákon jellemzően nem volt zseb, gondoskodni kellett a szükséges apróságok elhelyezéséről. Ezt a célt szolgálta az övre függesztett bőrből készült táska, tarsoly. Ebben tarthatta az íjász apróságait: pénzt, tűzgyújtó készséget, tartalék ideget, miegymást.

Nos, ezek a középkori íjász legjellegzetesebb ruhadarabjai — békeidőben. Ilyenkor ugyanis pontosan ugyanúgy öltözködtek, mint akárki más. Ez természetes, hiszen I. Edward 1284-től elrendelte, hogy bizonyos rang alatt minden férfi lőjön hosszú íjjal hét éves korától fogva, továbbá IV. Edward emlékműve szerint minden angolnak és írnek, aki angolokkal lakik és angolul beszél, legyen egy íja, amely olyan hosszú, mint ő maga. Ez szegről-végről azt jelentette, hogy minden közrendű férfi egyben íjász is volt.
Hanem a középkori íjász életét gyakran tarkították háborús események. Ennek megfelelően szükségük volt olyan sajátos ruhadarabokra, amelyek védelmet biztosítottak számukra a harcok során.
A kérdéses időszakban egyenruha, mint olyan nem létezett. Ezért — eltekintve a különböző védelmi ruhadaraboktól — a katonák viselete lényegében azonos volt a civilekével. A ruházat minősége nagymértékben változott aszerint, hogy udvari katonák, csatlósok vagy újoncok viselték. A rangsor csúcsán az udvari katonák álltak, akik alkalmazóiktól kapták ruházatukat évente kétszeri juttatásként. Ez lehetett készruha, de lehetett csak ruhaanyag is. A nemesemberek számára fontos kötelezettség volt, hogy az alkalmazásukban álló haderő részére rendszeresen biztosítsák az egyéb ellátmányok mellett a megfelelő öltözéket is.
• Az íjászok többsége számára a legfontosabb védőöltözet egy bélelt ruhadarab volt, amelyet a XIV. században „gambeson” (vagy aketon) névvel, a XV. Században pedig „jack” (bőrmellény) névvel illettek. Ez egy erős anyagból (pamutbársony vagy bőr) készült pufajkaszerű, kabáthoz hasonló felsőruha volt, amelyet kibéleltek. Általában csípőig vagy combközépig ért és hosszanti, keresztirányú vagy átlós levarrásokkal (steppeléssel) készült. A levarrások közti teret bélelték gyapottal, keményre tömött birkagyapjúval, fémlemez darabokkal vagy éppen szarulapokkal. Legtöbbször hosszú ujjú volt, de készültek lecsatolható ujjú változatok is.
• Ezeket a „jack”-eket vagy saját ruházatuk felett vagy a második legelterjedtebb védőruha az un. „mail” felett viselték. Ez a kifejezés a francia maille (háló) szóból származik és manapság láncingnek illetve sodronypáncélnak szokás fordítani. Ezek a „mail”-ek lehettek derék, csípő vagy térdhosszúságúak rövid, háromnegyedes vagy hosszú ujjakkal. Modern tesztek bizonyítják, hogy a mail-jack kombinációk hatékonyan védték az íjász testét az ellenséges nyílvesszőktől.
• A XV. század folyamán a lemezpáncélok elterjedésével megjelent egy új típusú védőöltözet, amit „brigandine”-nak neveztek. Ez egy általában ujjatlan bekecs vagy kiskabát szerű ruhadarab volt, ami többnyire bőrből készült és amit egymást zsindelyszerűen fedő fém- vagy szarulapokkal béleltek. Ez az eszköz egyszerre biztosította a hatékony védelmet és a kényelmes mozgást.
• E három alapvető védőfelszerelés mellett szólni kell még néhány fontos kiegészítő védőöltözetről. Gyakori védelmi eszköz lehetett a gyűrűkből „font”, a láncinghez hasonló körgalléros lánccsuklya, amely a torok és a fej nagy részének védelmét biztosította.
• Ritkán ugyan, de előfordul az ábrázolásokon a fémlemezből készült mellvért, valamint a végtagok védelmét szolgáló láb- és karvért is.

• A fej védelmét a sisak biztosította. Sok ábrázolás sokféle sisakot mutat, azonban ezeknek egy részében roppant nehéz lehetett a lövés. Így vagy nem hitelesek, vagy azt bizonyítják, hogy az íjászok olyan sisakot kaptak, amilyen jutott, nem pedig olyat, amilyenre szükségük lett volna. Az íjászokat általában fémlemezből készült nyitott arcú „bascinet” sisakban ábrázolják vagy hálós „aventail”-ben. Ez utóbbi egy enyhén domborított fémlemez a fej tetején, amelyről láncfonat lóg le körbe. Ez a láncfonat változó hosszúságú, hol csak nyakig ér, hol pedig az egész vállat takarja.

Felmerül a kérdés, hogy az íjászok miért hordtak feltűnően kevés fémlemezből készült védőöltözetet akkor, amikor a hadsereg más egységei (pl. lovasság) gyakran teljes fémpáncélba voltak öltözve? Ennek a kérdésnek a megválaszolására több feltételezés is született.
– Egyesek szerint az íjászoknak nem volt igazán szüksége „komoly” vértezetre, hiszen ritkábban bocsátkoztak test-test elleni közelharcba, mint egyéb alakulatok.
– Mások szerint az íjászok a hadsereg legmegvetettebb alakulata volt, hiszen gyáva módon távolról öltek és e negatív diszkrimináció jele volt az is, hogy ők azt kapták, ami jutott nekik. Ez magyarázhatja felszerelésük szedett-vetett jellegét.
– Ésszerű magyarázatnak tűnik az is, hogy a nehéz és kényelmetlen lemezpáncélzat akadályozta volna az íjászokat a lövésben.
A kérdés ma már nehezen megválaszoltató.

Végezetül néhány gondolat a jelzésekről. A vizsgált időszakban minden hadba vonuló íjász valakinek a szolgálatában állt. Ennek megfelelően az íjász katona annak a címerét és színeit viselte, aki az ellátmányt biztosította számára. A címereket rávarrták vagy ráhímezték a felsőruha mell részének bal oldalára. Gyakoriak a figurális ábrázolások: vadászkutya, rózsa, béklyó, oroszlán, stb.
I. Edward az első uralkodó, aki a szolgálatában álló íjászok egyöntetű jelölését bevezette. Ez a jel a Szent György kereszt (fehér alapon bíbor kereszt), amely kezdetben csak jelként, később önálló, csípőig érő csatakötényszerű ruhadarabként válik általánossá. IV. Edward uralkodásától pedig a Szent György kereszt viselése minden íjász számára kötelező a csatatereken.
Nos, a sok ellentmondás és tisztázatlan momentum ellenére a középkori íjász viseletének képe nagyjából ilyen formán rajzolható meg.

Az íj
Az angol hosszúíj (longbow) eredetét vizsgálva a legkorábbi szálak Wales-be vezetnek. Wales-ben a X-XII. század táján már használnak tömzsi, viszonylag rövid szilfa (Ulmus fajok) íjakat, amelyekről a beszámolók azt állítják, hogy elég vastagok, robosztusak ahhoz, hogy a közelharcban bunkóként is lehessen használni őket. Több szakíró szerint ezek a Wales-i íjak az archeológusok által feltárt történelem előtti és viking eredetű hosszúíjak újrafelfedezései voltak. Az angolok csak később vették át és tökéletesítették a csataterek hatékony fegyverévé. A Wales-i íjak teljesítményeiről Giraldus Cambrensis számol be egy XII. századi krónikában. 1188-ban Wales-ben járva egy olyan 3 inch (76 mm) vastag tölgyfa ajtóról tesz említést, amelyet úgy lőttek át íjjal, hogy a nyílvessző hegye kibújt a túloldalon. Giraldus további híradásai kísérteties mesék két lovasról, akik közül az egyiket olyan erővel lőtték combon, hogy a nyílvessző teljesen átütötte a testét és megölte a lovat. A másik lovas még szerencsétlenebbül járt, a nyílvesszők odaszögezték a nyergéhez. Ezek a beszámolók nem sokat túloznak, már ami az íjak átütőképességét illeti. Sajnos egyetlen Wales-i íj sem maradt fenn, amiből megállapítható lenne ezeknek a tudósításoknak a pontossága, hitelessége.
Az angolok tehát átveszik a Wales-i találmányt és továbbfejlesztik. Arról, hogy mi lett az íj további sorsa a történelem évszázadaiban, szerencsére elég sokat tudunk. Köszönhető ez VIII. Henrik egyik hadihajójának, a Mary Rose-nak, amely 1545-ben süllyedt el a csatornában és amelyet régészek 1982-ben feltártak. A hajó rakományának egy részét képező 350 íjból ugyanis 138 db épségben előkerült. Ezekről az eredeti darabokról lenyomozható a készítési technika, a teljesítmény és sok homályos híradás erősíthető vagy cáfolható meg.
Az angol hosszúíj (longbow) hosszú fejlődés után a XIV-XV. században élte virágkorát és számos ütközetben (Crecy, Poitiers, Agincourt, Flodden) segítette győzelemre az angol seregeket a franciák vagy a skótok ellen. Felmerül a kérdés, hogy ez a nagyszerű, hatékony fegyver minek köszönheti legendás hírét? Miért gyűlölték és ugyanakkor miért rettegtek tőle az ellenséges hadak? Mielőtt válaszolnánk , az íj nevét illetően meg kell állnunk egy pillanatra. A long bow szóösszetétel hosszú íjat jelent. Na, de milyen hosszút?

A válasz nem egyértelmű, hiszen több elmélet is ismert:
• Az egyik szerint az íj mindig olyan hosszú, mint amilyen magas az íjász. IV. Edward emlékműve ugyanis azt mondja „Minden angolnak és írnek, aki angolokkal lakik és angolul beszél, legyen egy íja, amely olyan hosszú, mint ő maga...” Ez saját használatú íjaknál elképzelhető és rendben lévő, „nagyüzemi” gyártásnál azonban nem. Fennmaradt ugyanis néhány hadianyag-megrendelés, amely több száz íjat említ. Kicsi a valószínűsége, hogy az íjkészítők minden egyes íjászkatonának ismerték volna a testmagasságát és az alapján készítettek volna el több száz íjat — méretre .
• Egy másik elmélet szerint minden íj hosszú (long), amelyik eléri, vagy meghaladja az 5 láb (152 cm), máshol a 6 láb (182 cm) hosszúságot.
• A harmadik hipotézis úgy szól, hogy hosszúíjnak (long bow) neveznek mindent, ami nem számszeríj (cross-bow). Ebben az esetben a hosszú jelző a mai kézi-íj kifejezéssel azonosítható. Valószínűtlen, hogy maga a középkori íjász hosszúíjnak nevezte volna a fegyverét. A legkorábbi utalás ugyanis erre a kifejezésre a XV. századból való és felszerelésleltárakból ered. Csak később, a XVI. században válik a hosszú íj kifejezés (egybe vagy külön írva) általánossá és azonosítják ezzel az íjtípussal.
Nehéz tehát eldönteni, mit is jelenthetett (ha létezett egyáltalán) a hosszúíj kifejezés.

Ahhoz, hogy ennek a bizonyos hosszúíjnak a hadászati jelentőségét megértsük, meg kell vizsgálnunk, hogy miből, hogyan készítették őket.
A hadi íj, amit „faragott íj”-nak nevezhetnénk (self-bow) egy darab fából készült. A legmegfelelőbb faanyag az íj készítéséhez a tiszafa (Taxus baccata) — már a történelem előtti időktől kezdve —, bár a könnyebb beszerezhetőség miatt folyamatosan használtak más fafajokat is. A középkorban a tiszafán kívül elsősorban kőris (Fraxinus fajok), szil (Ulmus fajok) és hegyi szil (?) (ez utóbbi megtévesztő módon több helyen hegyi mogyoró néven szerepel) voltak a leggyakrabban használt fajok. Megjegyzendő, hogy a tiszafa-íjak sokkal értékesebbek voltak, mint az összes többi. Erre több utalásból következtethetünk:

• Az íjkészítő műhelyeknek minden egyes tiszafa íj után 4 db egyéb, közönséges fából készült íjat kellett készíteniük.
• 17 éves kora előtt senkinek sem lehetett tiszafa íja, hacsak az apjának nem volt egy éves szinten legalább 10 fontot jövedelmező birtoka.
• Egy íjásznak sem lehetett 1 shillingnél többet felszámolni egy közönséges fából készült íjért, míg a tiszafa íj ennek sokszorosába került.
Mindezek ismeretében adódik a következtetés, hogy a tiszafa íjat többre tartották, jobban megbecsülték, mint az egyéb „közönséges” íjakat. A legfontosabb íj-alapanyag azonban mégiscsak a tiszafa volt, amit a szil és a kőris követett.
Az íj anyaga a farönk vastag ága vagy a facsemete törzse volt. Korabeli beszámolók a farönköt becsülték a legtöbbre, de a nagy kereslet miatt a legfontosabb forrást a vastag ágak jelentették, amelyeket gondosan karbantartott „ültetvényeken” neveltek. Anglia Európa minden részéből importált tiszafa íjalapanyagot. Használtak hazai alapanyagot is, de ez távolról sem elégítette ki az igényeket. A legjobb alapanyag kezdetben Spanyolországból érkezett, de az ország faállományának pusztulását követően Olaszország vált a legfőbb beszerzési hellyé. A XV. sz. közepére a tiszafa beszerzésének központja Velence lett, ahonnan angol kereskedők vásárolták és szállították Angliába. A leírások szerint a jó alapanyag 3x3 inch (7,6 cm) vastag, 7 láb (213,3 cm) hosszú, négyszögletes keresztmetszetű és lehetőleg csomómentes. Az íjalapanyagokat — bármilyen eredetűek is voltak — mindig megvizsgálták és minőség szerint válogatták. A Mary Rose íjai azt bizonyítják, hogy a termelőktől a vizsgálókig mindenki értette a dolgát, hiszen ezek az íjak olyan egyforma minőségű tiszafákból vannak, ami ma szinte beszerezhetetlen. A faragott íj (self-bow) szíjácsból (háncsrész) és gesztből (farész) áll. A világosabb színű szíjács réteg ellenáll a húzóerőnek, ezért ez a réget alkotja az íj hátát, míg a sötétebb színű geszt a nyomóerőnek áll ellen, tehát az kerül a hasoldalra (egy görnyedt tartású emberi testhez hasonlóan). A két réteg együtt egyfajta természetes rugót alkot, ami nagy teljesítményt tesz lehetővé. (Richard Galloway elkészített egy íjat 1 és 3/4 óra alatt — 105 perc! —, amiből következtethetünk a termelés ütemére.)
Egy kész íj optimális hossza 5 láb 7 inch (170,1 cm) és 6 láb 2 inch (187,6 cm) között van, bár a Mary Rose-on talált íjak ennél 3-4 inch-csel (7-10 cm) hosszabbak.
Az íjkarok legoptimálisabb keresztmetszete egy legömbölyített „D” forma. Az íj húzóereje valahol 80 és 120 font (36-54 kg) között van. Modern tesztek tanúsága szerint nem előnyös 120 font fölé emelni a húzóerőt, bár ezt néha mégis megtették. A legerősebb eredeti íj húzóerejének becsült értéke cca. 160 font. (Megjegyzendő, hogy a modern céllövő íjak húzóereje 45 font körül van, a ma használatos hosszúíjak ereje pedig 60 font körül mozog.)
A közhiedelemmel ellentétben az íjak nem mindig készültek egyenes fából. Az új tiszafa íjaknak gyakran van egy enyhe előremutató görbülete (reflexe), ami a gesztréteg erezetének természetes tulajdonsága miatt van. Bár ez a jellegzetesség többnyire rejtve van, az íj megfeszítéskor növeli a teljesítményt. Ez a reflex fokozatosan eltűnik a használat során és az íj idegkövetővé válik. Az íjkészítők néha hőkezeléssel szándékosan növelték az íj reflexelését. Ez növeli a húzáshosszt és észrevehetően javítja az íj teljesítményét. Középkori illusztrációkból és a Mary Rose leleteiből nyilvánvaló, hogy a hadi íjakat szaru végekkel (csúcsokkal) látták el, amelyekbe az ideg (húr) beleilleszkedett. Ez egyrészt védte az íjkarok csúcsait, másrészt lehetővé tette nagyobb ideghurkok alkalmazását. Ily módon az ideg fel-le csúszhatott az íjkaron le- illetve felajázkor. Az is jól látható, hogy a markolaton nem használtak kötözést, bandázsolást. A legkorábbi ismert ábrázolás, amely kötözött markolatú íjat ábrázol flamand és 1565-ből való. Ascham az íjmarkolat viaszolását ajánlja, amely megvédi a fát a kéz melegétől és nedvességétől. A Mary Rose íjainak közepénél jelzések találhatók — és ez úgy tűnik általános volt —, ami lehet az íjkészítő jele, de lehet a vessző kifutásának jele is. A mai íjakkal ellentétben nem volt alsó és felső íjkar, ezeket az íjakat úgy tervezték, hogy akárhogyan lehessen velük lőni.

A fenti ismeretek birtokában joggal kérdezhetnénk, miért volt szükség ekkora erejű íjakra? A válasz egyszerű és egy régi mondásból következik: „A cél szentesíti az eszközt”. A vértezet fejlődésével — főleg a teljes lemezpáncélok elterjedésével — ekkora erőre volt szükség, hogy az íjászok hatékonyak legyenek. De vajon sikerült-e nekik? Nos, úgy tűnik igen. Nézzünk néhány beszámolót:
Lord de Clifford a towtoni csatában (1461) elkövette azt a hibát, hogy — elbágyadva a forróságtól — levette a torkát védő nyakpántot. Egy nyilvessző azonnal leterítette és így — teszi hozzá a krónika — életével fizetett meggondolatlanságáért. 10 évvel később Nibley Greenben nyílvessző ölte meg Lord Lisle-t, amikor felemelte sisakrostélyát. Egy másik áldozat a Rózsák háborújában Oxford grófja volt, akit a sisakrostélyán keresztül öltek meg, miközben váratlan támadást hajtott végre egy ostromlott várból. És még sorolhatnánk a szomorú példák sorát. Hasonló eredményre jutott Dr. Saxton Pope is, aki a 20-as években készített egy másolatot a Mary Rose-ról származó egyik íjról. Ezzel a 75 font (33,7 kg) erejű íjjal teljesen keresztül lőtt egy 1 inch (2,5 cm) vastag fenyődeszkát, egy XV. századi mailt, egy acél fűrészlapot és egy 1/6 inch (4 mm) vastag edzett acéllapot. Más beszámolók kimerítő részletességgel adnak hírt arról, hogy az erős íjakból kilőtt vessző minden akkor ismert és használt vértezetet át tudott ütni.
Az erős íjnak azonban van egy másik előnye is. Ez pedig a nagy lőtávolság. Az erről szóló beszámolók — mi tagadás — elég mesések. Ez valamirevaló íjtól elvárták, hogy minimum 200 méterre el tudjon lőni, de jó íjász kezében nem ritka a 300 méter vagy afölötti eredmény sem. A XIX. század vége felé többen megpróbálták ugyanezeket a távolságokat meglőni. Mr. Horace Ford 1850-es években 280 métert, Mr. Major J. Straker 282 métert, Mr. Leonard H. Daily (100 fonttal) 364 métert, míg Mr. Paul Southerland (125 fonttal!) 446 métert ért el. Úgy tűnik, hogy a középkorban a reális lőtáv 200-300 méter lehetett és csak kivételes esetekben lőttek 300 méter fölé.
Érdekes, hogy a lőtávolságok mellett szinte sehol sem szerepel az, hogy a középkor íjászai milyen pontosan tudtak lőni. Persze ismert Locksley figurája Scott Ivanhoe-jából, aki 100 yard távolságból eltalálja az 1 inch vastag fűzfaágat és persze Robin Hood figurája, aki mindig mindent eltalált, de ezek a történetek enyhén szólva nem autentikusak. Úgy tűnik, a középkori íjásztól senki nem várta el, hogy mesterlövész legyen. Ez két okból is logikusnak tűnik:
• Ilyen szörnyű erejű íjakkal még egy nagyon erős ember sem tud gondosan célozni.
• Több száz méteres távolságból — pláne mozgó célnál — nincs igazán értelme a célzásnak. Az íjász-csapattestek hatékonyságát nem az adta, hogy sok — egyénenként — kiváló lövészből állt, hanem, hogy együttesen megsemmisítő nyílzáporral tudták elborítani az ellenséget.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna akkoriban sok remek lövész (hiszen majd minden nap gyakoroltak), mindössze annyit jelent, hogy nem a lőpontosság volt a legfontosabb elvárás.
Elvárás volt viszont a lőgyorsaság. Egy képzett íjásznak ki kellett tudnia lőni 12 vesszőt egy perc alatt. Ez nem jelenthetett problémát különösen akkor, ha nem kellett gondosan célozni.

Összegezve az eddigieket megválaszolhatjuk a korábbi kérdést, miszerint mi indokolta ennek az egyszerű fegyvernek a sikerét? Két szempont is indokolja a sikert:
• A hosszúíj azért vált hatékony fegyverré, mert — bár technikailag nem ez az íjtípus volt a kérdéses időszak leghatékonyabb íja — ez volt a legalkalmasabb: aránylag olcsó, könnyen és gyorsan elkészíthető robosztus fegyver, ami alkalmas a sorozatgyártásra, nagy távolságból hatékony, minden vértezeten áthatol és nagy a „tűzgyorsasága”. Ezek azok a kritériumok, amelyeknek minden gyalogsági fegyver megfelel mind a mai napig.
• A másik indok az , hogy szinte ez volt az egyetlen fegyver, amely sikerrel vehette fel a harcot a kor legfélelmetesebb, legütőképesebb csapattestével, a lovon támadó lovagsereggel.
Ezeknek a nehézvértezetű lovasoknak akkoriban senki sem tudott ellenállni. Kivételt talán csak az íjászok képeztek, akik 200-300 méteres biztonságos távolságból „támadták” a lovasokat. Ráadásul azok még visszavágni sem tudtak, csak a fogukat csikorgathatták vagy az öklüket rázhatták a távoli ellenség felé. Próbáljuk egy kicsit beleképzelni magunkat az agincourt-i csata helyzetébe. 1415 október 25.-ét írunk és a csatamezőn egymással szemben áll az angol és a francia sereg. Az előbbi 1000 lovaggal és 5000 íjásszal, míg az utóbbi több, mint 18000 katonával, akik közül mintegy 3000 a lovag. A csata kimenetele nem lehet kétséges, a franciák könnyű öldöklésre számítanak. Az angol íjászok azonban az erdőszélen masszív karósövényt állítanak fel és várják a támadást. Amint az ellenfél lőtávolba ér, olyan nyílzáport zúdítanak rájuk, amit a szemtanúk így írnak le: ...az angolok nyilai elsötétítették a Napot (...) mintha jégeső hullott volna... Igazuk volt. A lovasoknak legkevesebb 2-3 perc kellett a mintegy 300 méteres távolság leküzdéséhez. Ezalatt nem kevesebb, mint 5000x24, azaz 120 ezer (!) nyílvesszőt „kaptak a nyakukba”. És mind képes volt arra, hogy átüsse csillogó vértezetüket. Ha csak minden tizedik vessző talált is el valakit, az is 12 ezer találat 2-3 perc alatt. A kézitusa még el sem kezdődött, de a francia sereg már meg van tépázva. Sebesült emberek, lovak mindenütt és.... A többit már a képzeletre bízom.

Mi tehát a hosszúíj titka? Az, hogy az íjászok alakulata biztosította az első „tüzérségi zárótüzet” a történelem folyamán. Egyszerű, hatékony, kitűnő fegyver volt ez, amely uralta a csatatereket néhány évszázadon át.

Az idő azonban múlik, a régit felváltja az új. VIII. Henrik 1547-ben bekövetkezett halála után az íjászat rohamos hanyatlásnak indult, bár 1590-ig egyenértékűnek tartják az új fegyverrel, a muskétával. Végül azonban a tűzfegyver bizonyult erősebbnek. Az angol hosszúíj ideje leáldozik és az utolsó csapást I. Erzsébet méri rá 1595 októberében, amikor engedélyezi az íjászalakulatok muskétásokká alakítását. Ezt követően az íj már csak néha-néha bukkan fel, igazi jelentősége már nincs. Igaz ugyan, hogy a nagy elmék még emlékeznek rá (Benjamin Franklin 1776-ban Lee tábornoknak címzett levelében írja: „... Még mindig azt tartanám kívánatosnak Veled együtt, hogy a pika legyen bevezetve és én hozzátenném az íjakat és a nyilakat is; ezek jó fegyverek voltak, nem volt bölcs dolog félretenni őket...”), de egykori dicsőségét, fényes győzelmeit már csak az emlékezet őrzi.

Az ideg

Az angol hosszúíj idege kenderből (Canabis nemzetség) készült. Sir John Smythe szerint az idegek jó minőségű kenderből készültek egyfajta ragasztóval, hogy ellenálljanak a nedvességnek és a nyirkosságnak. Az ideget maguk az íjászok bandázsolták le vékony fonallal, úgyhogy ritkán szakadtak el. (Ha használat közben az ideg mégis elszakadt, az íjásznak mindig volt néhány, az íjhoz megfelelő tartalék idege.). A bandázsolás jelen esetben azt jelenti, hogy vékony fonalat tekercseltek az ideg középső részére, ami védte a nyílvég okozta kopástól. Az idegek úgy készültek több vékony szálból mint a kötél, de ebben az esetben összefonás helyett összesodorták az elemi szálakat. Az ideg végein lévő hurkoknál a szálakat megduplázták. Készültek olyan idegek, amelyeknek mindkét végén volt hurok (duplahurkos ideg) és olyanok, amelyeknek csak az egyik végén találunk hurkot (szimplahurkos ideg). A szimplahurkos ideg előnye az volt, hogy az íjász bármilyen hosszúságú íjra fel tudta tenni, míg a duplahurkos csak ismert hosszúságú íj esetén volt megfelelő. Ebből az következik, hogy a sorozatban gyártott, ellátmányként kapott íjaknál csak a szimplahurkos jöhet szóba. Az ideget az íjász maga tette fel az íjra egyszerű ács-csomóval, amit neveznek íjász-csomónak is. A készítés során az ideget bewaxolták (beragasztózták?), hogy az elemi szálakat együtt tartsák és a kész ideget vízhatlanná tegyék. A kenderből készült idegek rendkívül erősek voltak, éppen ezért - bár az elemi szálak száma függött az íj erejétől - még nagyon erős íj esetében sem volt szükség különlegesen vastag idegre. Sajnos eredeti ideg fennmaradásáról nem tudunk, de a nyílvesszők végén lévő bevágás ,mérete alapján az egykori idegvastagság 1/8 inch (3 mm.) volt.
Néhány középkori leírás - Aschamot is beleértve - említést tesz még len és selyem idegekről is. (A selyem meglepően jó hírű volt. )
Len - ugyancsak waxolva - bizonyára gyakori volt a XVIII. században és ettől az időtől fogva a II.világháborúig Belgiumban készültek a legjobb len alapanyagú idegek.
Bármilyen jó is lehetett a selyem, mint alapanyag, teljességgel valószínűtlen, hogy a legtöbb íjász - pláne íjászkatona - be tudta volna szerezni.
Végül az íj felajzásáról is essék szó.
Az angol hosszúíjat nem az ún. "belelépős" módszerrel ajzották, hanem egy manapság kevéssé ismert módon, mely a következőképpen történik:
Jobbkezes íjász esetén az íjat a jobb lábhoz támasztjuk és a markolatot jobb kézzel fogjuk meg. A bal kéz az íj felső karján nyugszik. Jobb kézzel magunk felé húzzuk az íj markolatát és ezzel egyidejűleg a bal kéz a húrvájatba tolja az ideg fülét. Ez természetesen csak akkor működik, ha az ideg nincs levéve az íjról, hanem csak "rá van lazítva" az íjra. Ezután az ún. "fistmele"-lel ellenőrizzük az ajzásmagasságot, ami az ökölbe zárt kezet és a rá merőlegesen kinyújtott hüvelykujjat jelenti.

A nyílvessző

Meglepően kevés, mindössze egyetlen egy eredeti nyílvessző maradt fenn azokból a milliókból, amelyek egykor betöltötték Anglia egét. Ezt az egyet 1878-ban találták a Westminster Apátság tornyának egyik gerendájába fúródva és ma is ki van állítva az Apátság altemplomának múzeumában. Ez tehát az egyetlen nyílvessző, aminek a pontos méreteit ismerjük. A Mary Rose-on találtak ugyan sok nyílvesszőnek való fatestet, de ezekből nem lehet megállapítani az egykori vesszők tulajdonságait.
Sokkal többet mond viszont Roger Ascham az 1545-ben kiadott Toxophilus című művében a középkor íjainak "lövedékéről".
Ascham 15 különböző nyílvesszőnek való fát sorol fel, köztük Rezgő nyár (Populus tremula), Kőris (Fraxinus fajok), Nyír (Betula pendula), Fűz (Salix fajok), Gyertyán (Carpinus betulus), Éger (Alnus fajok), és Bodza (!) Ezeket mind meg is találták a Mary Rose-on. Meglepő, hogy még csak meg sem említi a XIV-XX. század egyik legnépszerűbb fáját a skót fenyőt (Pinus silvestris). Ascham a nyílvesszőgyártáshoz legmegfelelőbb faanyagnak (Fred Lake szerint) a kőrist, (Clive Bartlett szerint) a rezgő nyárt tartotta. Fred Lake szerint a kőris azért jó, mert elég gyors és nehéz ahhoz, hogy nagy átütőereje legyen. Clive Bartlett szerint a nyár pedig azért, mert a nedves, angliai körülmények között növő fák könnyen szaporodnak lemetszett hajtásról, rendkívül gyorsan nőnek és erős, de könnyű faanyagot szolgáltatnak. Tény, hogy a nyárfából készült nyílvesszők számos középkori leltárban megtalálhatók. A nyílvesszők hossza már akkor is nyilván a húzáshossz függvénye volt. A megtalált eredeti vessző hossza 30,5 inch (77,4 cm). A vesszők átmérőjének jóval nagyobbnak kellett lennie a manapság használatos 8-9 mm-nél és ezt a feltételezést az egyetlen eredeti vessző alá is támasztja, ugyanis ennek az átmérője 0,5 inch-nél valamivel vékonyabb, ami 11-12 mm-re adódik. A vessző súlya 1,5 uncia (42,5 g), de a felhasznált hegyek méreteiből következtetve az átlagos súly 40 és 80 g között lehetett.
A középkorban a vesszőkre 3 db. tollat erősítettek 120 fokban. A tollak liba szárnyból valók voltak. A tollazás hossza maximum 12 inch (29,4 cm). Egy 1475-ből származó felszerelés-listán szerepel 350 db 9 inch (22,05 cm), 1750 db 8 inch (19,6 cm) és 7690 db 7 inch (17,15 cm) hosszúságú tollal ellátott vessző. A tollazást ragasztották és bandázsolták. A teljes hosszúságban sűrűn feltekert fonál és a ragasztó együtt igen stabil és vízálló megoldás volt. A nyílhegyek terén viszonylag nagy változatosság volt a jellemző. A legjellegzetesebb forma az ún. bodkin hegy, amit az ellenség páncélzatának áttörésére használtak. Ez egy vésőhöz vagy árhoz hasonló hegyforma, amelyik közvetlenül a hegy mögött szélesebb, mint a vessző vastagsága. Ennek megfelelően, ha a hegy átlyukasztotta a fémlemezt, a vessző nem szorult bele a nyílásba, hanem akadálytalanul haladt tovább. A bodkin mellett több más hegytípus is ismert, pl. a széles szakállas vágóélű pengehegy vagy a dárdahegyhez hasonló forma. Tudjuk, hogy a gyakorláshoz tompa hegyet használtak.
Háborús időkben az íjászok tartalék lőszerét szekéren vitték, vagy bőrrel letakart ládákban, vagy pedig a középkor legsokoldalúbban használt tárolóeszközében- hordókban. Tudvalévő, hogy háborúban az íjászok mai mércével mérve elképesztő mennyiségű nyílvesszőt használtak el. Jellemző, hogy egy íjász 24 nyílvesszőt, vagy ennek a többszörösét kapta. Innen ered a mondás, miszerint minden angol 24 skótot visz az öve alatt. Ez ma soknak tűnik, de akkoriban nem volt az. Gondoljunk bele, hogy ha az íjász folyamatosam lőtt, akkor ez a vesszőmennyiség csak 2-3 percre (!) volt elegendő. Így ne lepődjünk meg, ha néhány középkori lista több ezer, sőt több tízezer vesszőt említ. Néhány kortárs illusztráció ábrázol ládákat olyan vesszők számára, amelyeknek nincs hegyük és külön hordókat hegyekkel. Lehetséges, hogy a hegyeket csak közvetlenül a kilövés előtt rögzítették fel a vesszőre (felszorították, vagy viasz segítségével "felragasztották"). Ennek vitathatatlan "előnye", hogy a hegy nincs stabilan a vesszőhöz rögzítve. Ez kilövéskor nem okoz problémát, viszont találat esetén a vessző kihúzható a sebből - a hegy ellenben bent marad. További előnye ennek a megoldásnak az, hogy a sérült vesszőről a hegyet könnyű eltávolítani, vagy a vesszőre új hegyet lehet tenni.

Csuklóvédők

A csuklóvédő vagy alkarvédő kettős célt szolgál. Egyrészt megvédi az alkart az ideg ütésétől, másrészt leszorítja és távol tartja a laza, lógó ruhaujjat az idegtől. A középkorban - tekintettel a mai mércével mérve rendkívül nagy erejű íjakra - a csuklóvédők kemény bőrből, szaruból, néha csontból készültek. A Mary Rose feltárása során 11 db bőrből és 1 db szaruból készített csuklóvédő került elő. A bőr csuklóvédők négyszögletesek, kissé hosszabbak, mint szélesek és általában gazdagon díszítettek, vagy lyuggatottak. A lyukak véletlenszerűen helyezkednek el, de az ideg mozgási síkjának mindkét oldalán megtalálhatóak. A díszítőelemek egyszerű címert, jelképeket ábrázolnak - pl. céhszimbólumokat, főrangúak címereit -, ami lehetett egyszerű hagyomány, de azt is jelenthette, hogy az illető íjász kinek a szolgálatában áll. Az összes csuklóvédő Y alakú szíjakkal és kis kapcsokkal erősíthető fel az alkarra. Minden bizonnyal ez volt az általános rögzítési mód akkoriban. Meglepően gyakori a korabeli ábrázolásokon ez a kiegészítő felszerelési tárgy. Ez annál is inkább elképzelhető, mivel egy 80-100 font húzóerejű íjtól kapott egyetlen "ütés" is elég ahhoz, hogy az íjász el ne felejtse felcsatolni ezt a pici, ám annál fontosabb "segédeszközt".

Az íjászok egyéb fegyverei

1. Tőr

A középkorban a férfiakhoz ugyanúgy hozzátartozott a tőr, mint manapság a személyi igazolvány, a kocsikulcs vagy éppen a mobiltelefon. Kést, tőrt a legkülönbözőbb társadalmi osztály férfitagjai hordták fegyverként, szerszámként vagy díszként. Különösen igaz ez a hadba vonuló íjász katonára. Az ő oldalán is ott találjuk az elmaradhatatlan tőrt. Fegyvertörténeti hagyományokból és a korabeli ábrázolásokból szerencsére könnyen azonosítható az íjász oldalfegyvere. Leggyakrabban az ún. vesetőrt hordták, amelynek viselése 1300 és 1600 között volt a legnépszerűbb. Ezt a tőrt nevezik még "ökrös" vagy "ballock" tőrnek is. E tőrtípus mellett megtalálható még az ún. "quillon" tőr a maga jellegzetes ívelt keresztvasával (1250-1500 között) és a tehetősebbeknél a "rondel" tőr, amely részben fegyver, részben pedig dísztárgy volt. A legszegényebbek pedig minden bizonnyal hauswehr-t, parasztkést hordtak a derekukon.

2. A kard

Az íjász katona másik jellegzetes fegyvere a kard. Szinte az összes korabeli hadi ábrázoláson megtalálható. Fred Lake írja, hogy "..... az övében van egy köteg nyílvessző és egy kard arra az esetre, ha a nyílvesszőit már elhasználta ......". Az íjászok a középkorban általánosan használt egyenes, kétélű kardot hordtak, amelynek egyenes vagy enyhén előreívelő keresztvasa és kerek markolatgombja volt. Az agincourt-i csata leírásánál találkozunk az íjászok másik jellegzetes fegyverével, a pallossal. Ezt "falchion"-nak hívták és jellegzetesen nehéz, rövid, a hegye felé szélesedő pengéjű, egyélű fegyver volt. Ezt a húsvágó bárdra emlékeztető eszközt használhatták a közelharcban fegyverként, de épp olyan jól használható volt szerszám gyanánt a karósövény elkészítésénél.

3. Pajzs

Néhány, főleg háborúkat bemutató illusztráció pajzzsal ábrázolja a harcoló íjászt. Ez minden esetben kisméretű (kb. 20 cm átmérőjű) kerek, ún. ökölpajzs. Az eszköz használatának módjáról azonban nincsenek információk.

4. Balta

Mivel az íjászok általában karósövényt építettek a csata előtt és ennek védelméből lőtték az ellenséget, természetesen szükségük volt egy olyan eszközre, amellyel ezt a "védművet" megépíthették. Ez a sövény kb. 2 méter hosszú kihegyezett karvastagságú karókból állt, amelyet 45 fokhoz közeli szögben leástak vagy bevertek a földbe. Ehhez a munkához nélkülözhetetlen volt a balta, amely nem különbözött a mindennapi életben használt szerszámtól.

5. Bunkó

A leírások megemlékeznek az íjászok ólomvégű bunkójáról, ami nyilván a karósövény leverésénél volt használatos, bár a közelharcban hatékony zúzófegyverként is funkcionált.





















Vagány vagy zsivány?


A Sherwood-i erdő hőse Ő, aki a szegényeknek adta, amit a gazdagoktól elrabolt, vagy egy véres kezű martalóc, akit az utókor idealizált nemes lovaggá? Mi az igazság a romantikus, kalandos figura körül, akinek a neve Robin Hood?
1988 márciusában az East Midlands-i Nottingham képviselőtestülete úgy döntött, hogy végérvényesen állást foglal a város leghíresebb polgárával kapcsolatban. Robin Hood történetét vizsgálva ugyanis szinte lehetetlen szétválasztani a történelmi tényeket a legendáktól. Több forrás is van, amelyek szerint Robin valóban létezett a Yorkshire-i Wakefield-ben a XIII. és a XIV. században. A dokumentumok szerint 1290-ben született és Robert Hood néven anyakönyvezték. Családi nevét háromféleképpen örökítik meg a bírósági feljegyzések: Hod, Hode és Hood. Apja Warenne grófjának, a Wakefield-i majorság urának szolgálatában állt. 1322-ben Robin új urat kapott Thomas, Lancester grófja személyében. Amikor a gróf fellázadt II. Edward király ellen, a kisbirtokosok - köztük Robin is - kénytelenek voltak fegyvert fogni uruk parancsára. A lázadást azonban leverték, Thomas-t pedig árulás vádjával lefejezték. Birtokait a király elkobozta, zendülő katonáit pedig kiközösítette. Robin a Barnsdale-i erdőben talált menedéket, amely 7 ezer hektárnyi területen terül el Yorkshire-ben és ideális rejtekhelyet jelentett számára. Sherwood szomszédos Nottinghamshire-ben feküdt mintegy 6 ezer hektáros területen. A két erdőt átszelő Nagy Északi országutat még a rómaiak építették és az ezen közlekedő utazók jó célpontot nyújtottak a törvényen kívüli útonállóknak. Az erdei lovag legendája itt indulhatott útjára.
Egy másik variáció szerint Robin Hood valódi nyomai 1261-ig mennek vissza, amikor William-et, Robert, a kovács fiát törvényenkívülinek nyilvánították Berkshire-ben. A végzést szövegező bírósági írnok a William Robehood vagy Robinhood gúnynevet adta neki. Léteznek azonban más törvényszéki dokumentumok is, amelyek Robinhood nevű emberekre vonatkoznak, akiknek a többsége köztörvényes bűnöző volt. Graham Black szerint Robert Hod, a York-i érsekség földbérlője volt, aki 1225-ben megszökött az igazságszolgáltatás elől. Két évvel később újra megjelenik a feljegyzésekben, mint a törvényen kívülre helyezett Hobbehod. Általánosan elterjedt nézet, hogy Robin I. Richard, az Oroszlánszívű korában élt, aki 1189 és 1199 között uralkodott. Ez azonban csak Sir Walter Scott képzeletének a műve, aki saját elképzelése szerint így írta meg a történetet az 1819-es Ivanhoe című művében.

Lassacskán megszülettek tehát a Robin életét övező történetek. Köztük a Hereford-i püspök elleni csíny. A York-ba tartó püspök összetalálkozott a királyi erdőből zsákmányolt vadat sütögető Robinékkal és parancsot adott a kíséretét alkotó katonáknak azonnali elfogatásukra. Robin és emberei azonban egykedvűen közölték, hogy éppen nincs érkezésük elfogatni magukat a sülő húsra való tekintettel. A főpap katonái körülvették a kis csapatot, de Robin kürtjelére a többi bujdosó kirontott az erdőből és fogjul ejtették a püspököt embereivel együtt. Ezután Robin a boldogtalan főpappal körbeugráltatott egy hatalmas tölgyfát. Mind a mai napig a Püspök Három Gyökerének nevezik azt a helyet, ahol az eset történt. És következtek a nagyotmondó mesék. Köztük Robin látogatása a Nottingham-i St. Mary templomban, aholis egy szerzetes, álruhája ellenére felismerte és riasztotta a helyi járásbírót. Robin egymaga tizenkét katonát vágott le elfogatása előtt. Mielőtt azonban bíróság elé állíthatták volna, Kicsi János ( Little John ) egy vakmerő akcióval kiszabadította. Később - a rend kedvéért - kinyomozták az illető szerzetes kilétét és megölték őt. A Robin életét övező legendás hőstettek egészen 1346-ig folytatódtak, amikoris több sebből vérezve a Kirklees-i zárdába menekült. Az apátnő, Elizabeth Destainton unokahúga azonban a bekötözés helyett még eret is vágott rajta, így a hős egyszerűen elvérzett.
Robin Hood legendája nem lenne teljes a vidám erdei cimborák nélkül. Ki ne ismerné Little John-t vagy Tuck-barátot ? Azonban körülöttük sincs rendjén néhány dolog. Kicsi János, Robin jobbkeze például a legkevésbé sem volt vidám fickó, inkább megkeseredett, mogorva alak. Az ő lelkén is több gyilkosság szárad. A "Kicsi" gúnynevet indokolatlanul kapta, lévén szálfa termetű, öles ember. Legalábbis ezt látszik igazolni az a tény, hogy amikor 1784-ben feltárták a sírját a Derbyshire-i Hatersage-ben, egy rendkívül nagy termetű ember földi maradványaira bukkantak.
A pocakos, jó kedélyű Tuck-barát körül is vannak problémák. Vélhetően Robert Stafford-nak hívták és a Sussex-i Lindfield lelkésze volt. Másodállásban azonban bérgyilkos és rabló. Akkor vette fel a Tuck-barát álnevet, amikor elfogatóparancsot adtak ki ellene 1417-ben.
Ami pedig Marian-t illeti, nemigen tölthetett vele Robin idilli perceket a Sherwood-i erdőben. A hölgy alakja a legújabb kutatások szerint egy XIII. sz-i francia rege terméke. Figurája beleillik egy elméletbe, amelyben Robin a rendes évi tavasz-ünnep egyik pásztorszereplője, míg Marian ebben az esetben Május királynője.
Mi hát az igazság Robin Hood személyével kapcsolatban ?

Nem tudjuk. Lehetett egy valós figura, akinek viselt dolgait a nép szájhagyománya megőrizte, lehet azonban csupán kitalált személy is. A legvalószínűbb elmélet a következő. Nyilván élt egy vagy több törvényenkívüli ember a XIII-XIV. században, akik az akkori uralkodóosztály ellenfeleiként népszerűek lehettek az egyszerű ember szemében. Az azóta eltelt évszázadok alatt az ő figurájuk köré rajzolt a hagyomány egy szép mesét és őket ruházta fel nemes tulajdonságokkal és a Robin Hood névvel. Egy azonban biztos. Robin ma is él az emberek képzeletében, a könyvek lapjain, a filmvásznon. Bátor, nemes szívű, vidám alakja ma is köztünk jár. Az egyszerű emberek, a névtelen tömegek hőse ő, aki küzd az igazságtalanság és az önkény ellen, és emiatt nem is fog meghalni soha.

















Dienes Gábor 1996

IRODALOMJEGYZÉK

Ambrózy Árpád - Dr. Fábián Gyula: A vadászíjászat kézikönyve, Nimród Alapítvány, 1994.
Asham Roger: Toxophilus London, 1868.
Bartlett Clive, Embleton Gerry: English Longbowman /Warrior Series 11./
Byam Michéle: Arms and Armour London,1988.
Fegyvertípusok Enciklopédiája /szerk.Randal Gray / London,1990.
Földi Pál: A világtörténelem nagy csatái. Laude
Gravett Christopher: A középkori lovagok Kiskapu kft., 1999.
Great Mysteries of the Past, New York, Montreal, 1991,1993.
Greenland Hilary The traditional archer's handbook Bristol, 1996.
Hardy Robert: Longbow Cambridge, 1976.
Philip Neil: Robin Hood Budapest, 1997.
Pope Saxton: Hunting with bow and arrow New York, 1923,1974.
Scott Walter: Ivanhoe Budapest, 1980.

CIKKEK:

Boa Péter: Rövid értekezés a X.-XIII. századi Anglia öltözlödés-, és viselettörténetéről /kézirat/
Dr. Szőllősy Gábor: Különféle íjtípusok. Íjász lap 1995. Augusztus
Harris Valentine: The Robin Hood Image .The British Archer may-juni. 1971.
Lake Fred: The Bow and Arrow
The Real Robin Hoods. Bow magazine july 1995.

 
Kapcsolódó linkek
· Szabad Íjász Portál
· Több hír: Hírek
· Több hír: lgom


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Hírek:

Jegyzet az angol íjászokról (X-XV. század) / opp tollából


Hír értékelése
Értékelés: 5
Szavazat: 6


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz


Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


Kapcsolódó rovatok

Hírek

"Jegyzet az angol íjászokról (X-XV. század) / opp tollából" | Belépés/Regisztráció | 6 hozzászólás | Keresés
A hozzászólások tartalmáért felelősséget nem vállalunk.

Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj!

Re: Jegyzet az angol íjászokról (X-XV. század) / opp tollából (Értékelés: 1)
Szerző: Bifsztek Dátum: 2005. november 22. kedd, 16:22
(Profil | Üzenet küldése) http://www.allvanyok.hu
Hú, ez nagyon jó volt. Sok ilyet Opp!




Re: Jegyzet az angol íjászokról (X-XV. század) / opp tollából (Értékelés: 1)
Szerző: yeti (yeti@citromail.hu) Dátum: 2005. november 22. kedd, 22:33
(Profil | Üzenet küldése)
Opp tolla igen jól fog! Biztosan vannak rajtam kívül mások is, akik nem jutnak hozzá hasonló, vagy teljesebb leíráshoz a botíjjal kapcsolatosan. Ha képeket is láthatnék, pl. a kiegészítő fegyverekről, hát az jó lenne! Aztán a csizmatalp anyaga is érdekelne! ha bárki tud ebben segíteni, küldjön pü.-t!




Re: Jegyzet az angol íjászokról (X-XV. század) / opp tollából (Értékelés: 1)
Szerző: must (must@freemail.hu) Dátum: 2005. november 23. szerda, 19:02
(Profil | Üzenet küldése)
Kösz! ÖPP már régóta vártuk, hogy megszólalj!



Copyright 2004. ZSR
PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Oldalkészítés: 0.26 másodperc